TIZEDIK LECKE

Amikor a tizedik olyan felkérést kaptam (persze atyás tiszteletdíj ígéretével), hogy fessem meg a tudor stílusban épült új nyaralót, előtérben a kutyával, elindultam inkább valami munkát keresni. A restaurálás kellékei drágák, és Angliában valami kötelező biztosításfélét kötnek a restaurátorok, hogy műhiba esetén nehogy ráfizessenek. Felejtős! A bútorjavítás szerszámigényes. A belsőépítészeti terveket CD-n kérik. Felejtős! Bekönyörögjem magam egy színházba díszlettervezőnek? Tanuljam meg Shakespeare nyelvezetét? Legföljebb zenés színház…Igen! Zenés színház.

Évek óta nem jártam abban a színházban, ahol a gyönyörű lányok képeiből összeállított kollázs díszítette az előcsarnok falát. El is tévedtem, mert a villanykörtékkel körberakott előtetőt elbontották, a rézfogantyús sokosztásos üvegajtókat kicserélték. A főbejárat előtt életnagyságú táncosnő szobra, posztamens nélkül, mintha arra várna, hogy táncra kérjék. Apró kis bronz mellei fényesre fogdosva.

Biztos voltam benne, hogy a művészbejáró trükkös ajtógombja, amely a bennfenteseknek engedett csak szabad bemenetet, nem lesz a helyén, de ebben tévedtem. A színésztársalgóba vezető szűk folyosó nikotínnal vegyes Givenchi szaga is épp olyan volt, mint régen. Sehol egy lélek!

- Jó estéééét – szalutáltam bele a néma csendbe, pedig reggel tíz óra lehetett. Az egész épület kihalt volt és sötét, csak a lépcsőfordulók zsenge vészlámpái világítottak. Valami atavisztikus hetedik érzék révén – mint egy zenekari árokban született patkány - színházban mindig remekül tájékozódtam. Talán a szagok! Bármilyen megmagyarázhatatlan, már száz éve nem használnak enyvet a díszletfestők, a díszletraktárnak mégis átható enyv szaga (illata) van. A lámparaktáron át végül kijutottam az előcsarokba. A nagy velencei csillárok helyett energiatakarékos péniszek csüngtek a mennyezetről s a nagy kollázs a táncos lányokkal is eltűnt. Helyén egy falba süllyesztett tévé készüléken részletek mentek az előadásokból és reklámok. A portásfülke ajtaja nyitva volt, valami rádióadó hangja zümmögött az asztal alól. A portás egy kiselejtezett zsöllyeszékben aludt.

- Maesztró! - szólt rám egy égi hang a sötétből. Gergics, a cseh származású fővilágosító volt, aki megismerkedésünk napján ötször is elhadarta az egyetlen magyar mondatot, amit ismert: „faszomalevesedbe” „faszomalevesedbe”. Elegáns volt. Fehérnek tűnő ing, nyakkendő.

- Ááááá! Kočička vůně dobrý večer! - Igyekeztem törleszteni – Milyen elegánsak a világosítók itt!

- Megvettem ezt a kócerájt barátom, én vagyok a főnök. Jegyet szeretnél? Még nem vagyunk nyitva. Új műsor, új művészeti vezető. Megnézheted a próbát, bár nem szeretjük az amatőr érdeklődőket.

- Art direktornak jöttem, nem statisztának – böktem ki, hogy tréfálkozva bár, de túl legyünk a nehezén.

- Háháhá! Gyere meghívlak a White Horse-ba egy könnyű ebédre.

A próba kettőre volt kiírva, kezdett az épület föléledni. Gergiccsel beültünk hátra. A művészeti vezetőnek külön munkaszék középen, kis lámpa, mikrofon, világító számlapú óra, szőrös hangelnyelő bevonatú lépcső a színpadra… A kurvaéletbe (ezt csak gondoltam).

- Gyere, bemutatlak Reinold-nak.

Az új művészeti vezetőt ügybuzgó asszisztencia vette körül, fiatal lányok. Egy laptopon nézték vissza az előző próbanapok felvételeit. Zsibongtak és fontoskodtak.

- Bocsánat a zavarásért, hadd mutassam be neked egy kedves európai színházas barátomat! – cibált oda erőszakkal Gergics. Megpróbáltam összevágni a bokáimat, és tisztelettel meghajolva a szemébe nézni az új művészeti vezetőnek (állás! meló! pénz!) Furcsát éreztem. A munkalámpa alulról érdekes sárgás fénnyel világította meg az arcát, a szemében a laptop mozgó színes kavalkádja tükröződött. Fekete vékony garbón fekete zakót viselt. Kezet nyújtott:

- Robert Reinold. Érezze magát otthon, nekünk most dolgozni kell - mondta egészen halk, de olyan hangon, hogy egyszerre volt elutasítás és elfogadás. És a szeme… akár egy prédáját szuggeráló vadállaté. Mint aki a bajszát simítja, a számhoz emeltem a kezemet, mert a kézfogás illatnyomaira voltam éhes. Ki ez?

Gergics magamra hagyott, befészkeltem magam egy hátsó sorba.

Míg én festegetek, a technika elhagy, mint egy feltételes megállót. Egész összerezzentem, amikor a rendezői hang megszólalt egy dolby surround rendszerben a hátam mögül. Egy végtelenül meleg kedves szuggesztív hang. Nem tudtam eldönteni, hogy fiatal férfi vagy nő hangja. Színésznők képe pergett előttem, akiknek mély férfias hangja van (volt)…  - Csendet kérek, megkezdjük a próbát! A színpad hátteréből még viháncolást lehetett hallani, valahol egy vasajtót becsapott a huzat.

- Bassza meg! Mintha azt mondtam volna, hogy csendet kérek!

Az agyam leghátsó zugából tört fel a felismerés: „Most ne szórakozz, gyere és basszál szét!”  Robert Reinold – Ramóna Ray.