1965.-ben a Hardacre áruházban voltam dekoratőr. Annyi festéket loptam amennyit nem szégyelltem. Minden maradék falemezre, vászonra képet festettem. Mániám volt a Piccadilli Circus és a nagyvárosi fények, a metropoliszok, a Times Square. Egy amerikai képcsarnok hálózatnak több száz ilyen képet szállítottam. Ajándékba csak New-York-os naptárakat és leporellókat kaptam. Egy steward barátom megígérte, eldug egy repülőgépen, és kapok 24 órát a 5.-ft avenue-t végigfényképezni, de közben meghalt, én meg elfelejtettem flottan festeni. Apró ajándékboltoknak dolgoztam, és kültelki kabaréknak terveztem díszletet. Előadótermeket és nyomtatvány boltokat terveztem fillérekért, végül a műszaki rajz és a festészet összecsúszott egy reménytelen hűvös verembe.

 Közben eltelt fél évszázad.

 R.R. szatyrokkal és egy hatalmas mappával érkezett. Már nem volt  titkunk egymás előtt, úgy vártam a találkozást mint a fegyencek a sitten az ételosztást. Hamar rájöttem, hogy a gyengéd szeretgetés, a bagzómacskás hízelgés nem nyerő nála.

-   Mit hoztál gyalog a fél városon keresztül? Kérdeztem, amikor lecuccolt egy fotelba.

-   Ezeket fesd meg, bazdmeg! És egymás után rakta ki az újság-kivágásokat, reprókat, levelezőlapokat, kinyomtatott, elmentett képeket. Megdöbbentem. Egy déjá vu-höz hasonló érzés kattogott az agyamba, nem emlékek, események sora, inkább az igazi ihlet gyönyöre volt az amire emlékeztem, az borzolta végig a nyúlt agyamat egész a seggemig. Döbbenetes, fantasztikus képek, mind      egy-egy fejbekólintás. Hebegni, habogni kezdtem, mint aki meg akarja magyarázni a bizonyítványát…

-   Igen én festettem volna… akkor halt meg az apám… és kenyérkereső családfő lettem. Hidd el én nem… !

És belekezdtem ötven év vigasztalan, unalmas történetét töredezett epizódokban előadni, hogyan halt ki belőlem az invenció, a kurázsi az eredetiség, ki melyik részét gyilkolta meg a lelkemnek. A metropolisok után hogyan váltam közömbössé az azonosítatlan repülő testek és az univerzum titkai iránt, a radzsa jógik csodálatos élete, a kelet misztikája iránt, hogyan vált a Matsu Picchu úti célból halvány, derengő, régi olvasmánnyá…

-   Hiszel az ufókban? Kérdezte Ramóna – és valami különös izgatott remegéssel a hangjában szőtte bele a saját fonalát az én mondandómba. Én valami harmadik típusú találkozáshoz hasonlót is átéltem, s azóta pásztázom az eget augusztusban, amikor ragyognak a csillagok, és abba is biztos vagyok, hogy ha nem most, valami korábbi életemben már jártam az inkák földjén. Tudok jógázni és hiszek a reinkarnációban. Majd egyszer visszaviszlek pár száz évet, hogy te magad is átéld az időutazást. Nem kell hinni benne, csak kipróbálni. Mindent ki kell próbálni! Úgy szeretném, ha hinnél magadban. Meg tudnád ezeket festeni?

-   Neked talán igen – válaszoltam.

-   Gyere – húzott közelebb a fotelhoz – most állítsd föl a farkadat és basszál szét! Akarom!